Rólam mondták

"Ami tetszik abban, amit és ahogy csinálsz, hogy soha nem kérdőjelezed meg azt (vagy én nem tapasztaltam ilyet eddig), hogy az, amire valaki vágyik, amit célul tűzött ki, az "jogos-e". Ezt azért emelem ki, mert ezzel volt már egy negatív tapasztalatom."
Hidvéginé Dr Török Mária

2013. május 31., péntek

Van lehetőséged! Van lehetőséged?



Volt egy csoporttársam a coaching tanfolyamon, Judit, akinek sokszor eszembe jut az egyik mondata:
„Valahogy nekem mindig szerencsém volt, mindig jöttek a lehetőségek az életemben.” Néhány példát is hozzátett.

Én is mondhatnék ilyen példákat, hiszen alapvetően én is szerencsésnek érzem magam. Pl.: „Szerencsém volt, mert jött egy lehetőség, hogy kimenjek dolgozni Londonba.”
Vagy: „Szerencsém volt, mert egy olyan tánccsapat része lehettem, amelynek emlékei, kapcsolatai, tapasztalatai még ma is meghatározzák életemet”
Vagy: „Szerencsém volt, mert ugyanazon a munkahelyen végigjárhattam a lehetséges ranglétrát”

De azt például nem mondhatom: „Szerencsém volt, mert itt vagy ott összetalálkoztam a társammal”

Nagyon megmaradt bennem Judit mondata, mert akkorra már a tanfolyamon is sokat tanultam önmagamról, az emberek működéséről , az esélyekről és lehetőségekről és azt válaszoltam Juditnak:
„Szerintem ez pont fordítva van: a lehetőségek mindenkinek jönnek, csak van, aki nem él velük, de te megragadtad őket!”
Elgondolkozott egy kicsit és azt mondta: „Igazad van!”

Azóta magamat és az életemet is nagyon másképp látom: Biztosan csak a szerencsén múlott? Vagy azon, hogy mindig is úgy éreztem, a Jóisten a tenyerén hordoz?
Ez utóbbiban még mindig biztos vagyok, de hiába hordoz a Jóisten a tenyerén, ha én azt nem veszem észre! Ha NEM ÉLEK a megkapott lehetőséggel! Mint egyik kedvenc viccemben az „egyszeri ember”:



 Egyszer nagy árvíz volt egy faluban, a legszorgalmasabb templomlátogató kivételével mindenkinek sikerült elmenekülnie. Ő felmászott a háza tetejére, és ott így imádkozott: “Kérlek Istenem, ments meg a vízbefulladástól!” Majd nagy hittel várta a választ. Nemsokára arra is jött egy csónak, mondták neki: szálljon be.
 A válasz sem késett: „Köszönöm, nem, engem Isten fog megmenteni.”
Hiába győzködték, hogy nemsokára elmerül a háza is, nem volt hajlandó beszállni. Nemsokára egy motorcsónak érkezett, de ő ugyanúgy elküldte őket.
Végül egy helikopterrel akarták kimenteni, de azt sem fogadta el, mondván: őt majd Isten megmenti.
Végül összedőlt a ház és megfulladt. A mennyben Isten előtt állva megkérdezte:
”Uram, hát imádkoztam hozzád, hittem Benned, és mégis megfulladtam?! Miért nem segítettél?”
“Fiam” – szólt Isten – “hát küldtem két csónakot is, meg egy helikoptert, mire vártál még…?”


Régóta ismerem ezt a viccet – azon kevesek egyike, amit megjegyeztem. :) Sokszor meséltem is, de sohasem azért, mert olyan viccesnek találtam. Hanem mert olyan igaznak. És félelmetesnek. Mindig hozzátettem:
„Attól félek, hogy én sem veszem észre a lehetőségeket.”



„Szerencsém volt, mert jött egy lehetőség, hogy kimenjek dolgozni Londonba.”
  • Mikor hallottam a londoni állásLEHETŐSÉGről, megragadtam. Volt egyetemi csoporttársam kérte többek között az én segítségemet is, hogy TOVÁBBÍTSAM az álláslehetőséget olyanoknak, akik mostanában végeznek, végeztek az egyetemen. Hát én nem ilyen voltam, így akár félre is tehettem volna a levelet a továbbítás után: nem nekem szól. De úgy gondoltam: miért ne pályázhatnám meg? Alaposan átírtam hát az önéletrajzom, hogy a leendő munkaadó is lássa, én vagyok az, aki mindazt tudja nyújtani neki, amit ő keres! (Szerintem ez a hozzáállás, lehetőség és megoldás is megérne egy bejegyzést, szóljatok, ha szeretnétek! :)
  • Pár héttel, vagy talán csak nappal a hirdetés kézhezvétele előtt fejtettem ki egyik barátnőmnek, hogy én NEM akarok kimenni külföldre dolgozni – legfeljebb ha minden kötél szakad. Nem szakadt minden kötél, így ragaszkodhattam volna a kijelentésemhez.
  • Feltett szándékom volt visszaköltözni gyerekkorom színhelyére, Tatára és otthagyni a büdös, koszos nagyvárost, Budapestet. Ehelyett egy mégnagyobba adtam be a pályázatom. De ez a nagyobb sokkal jobb volt az én egyik legfőbb szempontomat tekintve: benne él a természet, a sok gyönyörű parkban. (Mielőtt kiköltöztem Londonba, csak félig költöztem haza, Tatára. Utána viszont Londonból egyből Tatára jöttem vissza és nem is vágyok már Pestre. Ennek tanulságairól is írok majd talán egyszer egy bejegyzést.) 
  •  Tudtam, ha megyek, egyedül megyek. Nem ismerem az ottani körülményeket, munkavállalási feltételeket, lakhatási lehetőségeket, semmit. És bár volt néhány ismerősöm, aki kint élt, tudtam, nem akaszkodhatok örökké rájuk. Csomó-csomó ismeretlen, amitől félhettem volna. De kérdeztem tőlük, kerestem infók után a neten, utánajártam mindennek, aminek csak lehetett. Mert az ismerős már nem (olyan) félelmetes!

Látod már? Felsoroltam négy okot, amelyeknek ha nagy jelentőséget tulajdonítok, amelyeket ha kifogásokként használok, akkor biztosan sosem éltem volna Londonban és nem tapasztalhattam és tanulhattam volna meg egy csomó mindent, amiért most nagyon hálás lehetek. Ha bármelyik oknak, kifogásnak nagy jelentőséget tulajdonítok, akkor most nem mondhatnám el:
„Szerencsém volt, mert jött egy lehetőség, hogy kimenjek dolgozni Londonba.”
Mert akkor nem pályázom meg az állást és biztosan itthon maradok…
Sőt, valószínűleg mára már a lehetőségre sem emlékszem… Jobb esetben verhetném a fejem a falba, hogy elszalasztottam azt. (Azért jobb eset ez, mert akkor tudnám, hogy ÉN hibáztam, hogy ÉN nem vettem észre az esélyt, hogy legközelebb, ha szembe jön velem egy lehetőség, akkor csak és kizárólag ÉN baltázhatom azt el.)

(A félreértések elkerülése végett: Nem én voltam az egyetlen jelentkező. Nem is az egyetlen csoporttárs. De én akartam a legjobban és mindent megtettem azért, hogy ők is akarjanak engem. (Pl. alaposan a kiírásra szabtam az önéletrajzom.) Ez olyannyira sikerült, hogy egészen addig, míg el nem kezdtem az első munkanapom, azt hittem, én voltam az egyetlen jelölt. Mert már az első beszélgetésnél éreztem azt, hogy nagy esélyem van a sikerre!)



„Szerencsém volt, mert egy olyan tánccsapat része lehettem, amelynek emlékei, kapcsolatai, tapasztalatai még ma is meghatározzák életemet”
 
A tánccsapatos példákat sem hoznám nektek, ha ragaszkodom az első reakciómhoz, amelyet akkor tettem, mikor egy nyári tábor végén az edzőink bejelentették: formációs csapatot akarnak indítani – szombati edzésnappal. De az én lelkem akkor is vidéki volt, hiába kötött az egyetem hétköznapokon Budapestre. „Na neeem, hogy még hétvégén is ott legyek? Hogy ne tudjak elmenni a nagyszülőkhöz, mert szombaton jelenésem van edzésen? Nem, nem, azt már nem!” Gondoltam először. És ki is mondtam. Például az akkori táncpartneremnek, aki kitűnő táncos volt.
De ahogy közeledett az edzések indulásának napja, rájöttem, hogy ebből azért én nem szívesen maradnék ki. Fölhívtam hát a táncpartnerem, de hát ő rögtön tudta, hogy menni akar, talált már magának másik párt. Viszont én is a csapat tagja lehettem. Gyakorlatilag „örök kispados” – az elszalasztott lehetőség miatt. De örök csapattag – a megragadott lehetőség miatt. Csak a rend kedvéért: 2,5 hónappal az indulás után az edzések átkerültek kedd-csütörtökre, így vidékre is gyakran jöhettem, a családi kapcsolataimat is ápolhattam, ugyanakkor életem legszebb időszakát is megélhettem.



De azt például nem mondhatom: „Szerencsém volt, mert itt vagy ott összetalálkoztam a társammal”

És ezt nem azért nem mondhatom, mert „szingli” vagyok a szónak abban az értelmében, hogy a karrier a fontos, meg nem akarom feladni a függetlenségem, stb.
Hanem azért, mert ebben a témában eddig sokszor féltem megragadni a lehetőségeimet. Mert sokszor féltem megmutatni az érdeklődésem. Máskor féltem mélyebben belemenni egy kapcsolatba, mondván: „Mi van, ha ő megszeret, de én nem?” - és hasonló okok, indokok, elméletek… Micsoda hülyeség, ugye?
Már én is látom. De attól még nem tudom nem megtörténtté tenni, hogy én a párkapcsolatok terén nem éltem elégszer a lehetőségeimmel – eddig! :) (És ez közelről sem azt jelenti, hogy ezentúl fűvel-fával.., hanem csak azt, hogy nyitottabb vagyok, leszek. :)



Tanulság

Remélem, hogy a történeteim olvastán neked is bevillantak saját történetek. Megragadott és elszalasztott lehetőségek egyaránt. Gondold át őket és vond le a tanulságokat.
Nem az volt a célom, hogy elszomorítsalak, de ha mégis megtörtént, nem bánom, mert az azt jelenti, rájöttél valamire! Azt jelenti, hogy eszedbe jutott egy történet, ahol rosszul döntöttél. De ha szomorú vagy, azt is tudod, hogy dönthettél volna másképp is! Hogy a döntés a TE kezedben volt! És akkor az önsajnálatot felválthatod megoldáskeresésre!

Élj a lehetőségeiddel!

Azt kérdezed, hogyan?

1)      Ne a kifogások keresésében légy kitartó, hanem a megoldások keresésében!
Pl.: nem azt néztem, hogy erre az álláskiírásra úgysem engem keresnek, hiszen már nem vagyok pályakezdő, hanem megkerestem a lehetőségét annak, hogy elhitessem velük: rám van szükségük! (Nem is bánták meg! :)

2)      Ne ragaszkodj az elveidhez, hanem alakítsd őket a lehetőségeidhez!
Pl.: A londoni példánál a „nem akarok külföldön dolgozni”, táncos példánál a „szombaton én nem maradok Pesten”

3)      Lásd, hogy néha, ha nem azt kapod meg, amire vágysz, az hamarabb vezet el a célodhoz!
Pl.: Tata helyett London

4)      Csökkentsd a félelmeidet az ismeretlen megismerésével! Tájékozódj, kérdezz, kutass!
Pl.: Londonnál az utolsó pont vagy a párkapcsolatos történeteim 

5)      Ne mondj nemet rögtön semmire! Még a legextrémebb ötletre sem, hanem gondold át előbb! Ha nem is teljes egészében, de valahogyan mégis meg lehet oldani?
Pl.: táncpárom elvesztése

6)      Gondold át, hogy hogyan hat más életterületeidre az a lehetőség! Mit nyersz és mit veszíthetsz, ha élsz vele, vagy ha kihagyod.
Pl.: Tata helyett London

7)      Ne feledd, semmi sem tart örökre! Ha belekezdtél valamibe, de nem tetszik, nem kell, hogy benne is maradj! Mondhatsz nemet később is! De kezdj bele!
Pl.: a táncpróbák csak 2,5 hónapig voltak hétvégenként



Ha te is sokszor gondolod: „nekem nincs szerencsém”, gondold végig: nem lehet, hogy csak arról van szó, hogy már el is felejtetted azokat a lehetőségeket, amelyek ott voltak, de nem éltél velük?

Aki meglátja a lehetőségeket, a pici apró jeleket és mindent megtesz azért, hogy élni is tudjon velük, ő az, akiket a többiek irigyelnek.
Légy te is irigylésre méltó!

Sok sikert!


Ui: Szívesen veszem további ötleteiteket e-mailben vagy alul a kommentek között! Te hogyan élsz a lehetőségeiddel?
Például azzal a lehetőséggel, hogy most te mondod meg a coaching árát?



Széles Anikó
coach, piac- és közvéleménykutató
 
+36-20-421-1371
aniko.szeles@gmail.com
Skype: iranytuaniko