Tartozom egy(néhány) vallomással

Hol is kezdjem? Régóta nem olvashattatok tőlem új bejegyzést, a hozott anyag is ritka volt. Ennek életem egy nagy változása volt az oka: újra kijöttem Londonba. De nem, nem kell megijedni, nem hagyom ott sem a coaching szakmát, sem Magyarországot, sem Tatát. Csak épp az út egy kis vargabetűt ír.

Olvashattátok itt a blogon (pl. ITT és ITT), hogy éltem már itt egyszer. Sok-sok élménnyel, tudással, felismeréssel tértem haza, úgy gondoltam, örökre. De az élet közbeszólt. Jött egy lehetőség, hogy visszajöjjek dolgozni ugyanoda, ahol korábban is. És kisebb-nagyobb mérlegelés után úgy döntöttem, ez az út beleillik a hosszútávú terveimbe.

Visszalépés vagy előrelépés?

Gyermeki őszinteség

Mikor múlt héten nagyszüleimhez utaztam, a vasútállomáson összefutottam egyik rokonunkkal, aki a kisóvódás csoportjával volt kint vonatokat nézni. Miközben pár szót váltottunk, az egyik kislány hozzám fordult és kedvesen megjegyezte:

„Milyen szép a szád!”

Se többet, se kevesebbet.

Hogy ez milyen jól esett! :) Annyira, hogy elhatároztam, visszamegyek gyereknek – legalábbis a pozitív őszinteségben. És mindenki mást is erre buzdítok!

Szabadság, teljesség, önkifejezés... – Mi ez?

Tegnap volt a tánc világnapja.

Bemutatkozómban említettem, hogy nagyon szeretek táncolni. Fennállása alatt (6 évig) tagja voltam a Bohém Boogie formációs tánccsapatnak. Gyönyörű évek voltak. Sok-sok oka volt ennek, de ahogy – készülve erre a bejegyzésre – olvasgattam a tánccal kapcsolatos idézeteket, rájöttem, hogy a tánc maga az élet.