Szabadság, teljesség, önkifejezés... – Mi ez?

Tegnap volt a tánc világnapja.

Bemutatkozómban említettem, hogy nagyon szeretek táncolni. Fennállása alatt (6 évig) tagja voltam a Bohém Boogie formációs tánccsapatnak. Gyönyörű évek voltak. Sok-sok oka volt ennek, de ahogy – készülve erre a bejegyzésre – olvasgattam a tánccal kapcsolatos idézeteket, rájöttem, hogy a tánc maga az élet.

Mikor láttál utoljára kéményt?

Az elmúlt időszakban több helyről is arra bíztattak, hogy figyeljek a körülöttem lévő világra. Nem, nem ilyen nagy dorgálás módjára, hogy például engedjek el másokat az úton, vagy legyek tekintettel mások érzéseire, vagy hogy ne legyek önző. Mindezekre magam is törekszem – néha több, néha kevesebb sikerrel.

Olyan szempontból hívták fel a figyelmemet erre, hogy vegyem észre a világ apró szépségeit:

• a madárcsicsergést
• a napsütést
• egy szépen kidolgozott erkélyrácsot
• az egyre sarjadó füvet
• a másik mosolyát, örömét
• a horgas orr érdekességét (és semmi esetre sem negatív értelemben!!!)
• a frissen vágott fű illatát
• egy finom levesben rejlő harmóniát
• az elvégzett munka örömét
• az előttem tornyosuló feladatokban rejlő lehetőségeket
• és még hosszan sorolhatnám

Kinek volna több joga panaszra?

Gondolkoztál valaha azon, hogy mi lett volna, ha karok nélkül születsz? Vagy lábak nélkül? Vagy ha egy betegség vagy baleset következtében veszíted el végtagjaid valamelyikét?

Bohém Boogie

Bevallom, nekem volt már eszemben ilyen gondolat. Leginkább akkor, amikor intenzíven táncoltam a Bohém Boogie tánccsapat tagjaként. És leginkább ebben az összefüggésben: „Én nem bírnám ki tánc nélkül!” Aztán általában rögtön meg is állapodtam magammal: hallottam már a kerekesszékes tánccsapatról: akkor is lenne megoldás! Persze nem ugyanaz, de mekkora nagy lehetőség abban az átlagostól eltérő állapotban. Hála Istennek, azóta sem történt velem semmi, ami elvehetné tőlem a tánc örömét. Nekem az élet más területein kell megküzdenem nehézségekkel.

Nick Vujicic-nak se keze, se lába. Így született. Talán hallottál róla, hogy a múlt hét végén Magyarországon járt és több helyen is tartott előadást. Nekem is volt szerencsém jelen lenni az egyiken. Elmesélte, hogy a szülei nagyon szerették és mindig is egyenrangúként kezelték. De amikor bekerült az iskolába, mindenki őt csúfolta. Karokért és lábakért imádkozott. Aztán egy ponton úgy érezte, nem bírja tovább. Véget akart vetni az életének. Bele akarta fojtani magát 15 cm vízbe! Micsoda elkeseredés! Volt már ilyenben részed neked is? Mert lehet, hogy van kezed és lábad, de neked is lehettek, lehetnek kilátástalan időszakok az életedben. Mit szoktál ilyenkor tenni?

Mit tett Nick?

Segítség! Hová tűnnek az álmaim? – nem csak nőknek!

Véletlenek, vagy sokkal inkább a Jóisten keze nyomán belecsöppentem Vida Ágnes könyvbemutató sorozata tatai rendezvényének a szervezésébe: Üzletanyu születik

Ágiról kb. két éve hallottam először, az utóbbi hónapokban pedig mindenfelől a nevébe ütköztem. Gyakorlatilag azt is mondhatnám, egyenes út vezetett ahhoz, hogy egymásba botoljunk. :)

Ági már sokaknak segített babanevelési témákban, illetve abban, hogyan lehet gyermekek mellett is megállni a helyünket a munkaerőpiacon – valahogyan másképp, mint ami az embereknek általában először az eszébe jut.

Ági ugyan nem coach, de az a fajta pszichológus, aki jövőbe tekint, aki téged is előre visz lelkesedésével, látásmódjával, ötleteivel. Tehát coaching szemléletmódot képvisel. :)


Kihívások gyermekekkel

Olvasd tovább, ha neked is jól jönne a segítség, hogy egy nagy lépést tégy az álmaid felé!

Én és a keresztfiam