Van lehetőséged! Van lehetőséged?

Volt egy csoporttársam a coaching tanfolyamon, Judit, akinek sokszor eszembe jut az egyik mondata:

„Valahogy nekem mindig szerencsém volt, mindig jöttek a lehetőségek az életemben.” Néhány példát is hozzátett.

Én is mondhatnék ilyen példákat, hiszen alapvetően én is szerencsésnek érzem magam. Pl.: „Szerencsém volt, mert jött egy lehetőség, hogy kimenjek dolgozni Londonba.”

Vagy: „Szerencsém volt, mert egy olyan tánccsapat része lehettem, amelynek emlékei, kapcsolatai, tapasztalatai még ma is meghatározzák életemet”

Vagy: „Szerencsém volt, mert ugyanazon a munkahelyen végigjárhattam a lehetséges ranglétrát”

De azt például nem mondhatom: „Szerencsém volt, mert itt vagy ott összetalálkoztam a társammal”

Nagyon megmaradt bennem Judit mondata, mert akkorra már a tanfolyamon is sokat tanultam önmagamról, az emberek működéséről , az esélyekről és lehetőségekről és azt válaszoltam Juditnak:

„Szerintem ez pont fordítva van: a lehetőségek mindenkinek jönnek, csak van, aki nem él velük, de te megragadtad őket!”

Elgondolkozott egy kicsit és azt mondta: „Igazad van!”

Azóta magamat és az életemet is nagyon másképp látom: Biztosan csak a szerencsén múlott? Vagy azon, hogy mindig is úgy éreztem, a Jóisten a tenyerén hordoz?

Ez utóbbiban még mindig biztos vagyok, de hiába hordoz a Jóisten a tenyerén, ha én azt nem veszem észre! Ha NEM ÉLEK a megkapott lehetőséggel! Mint egyik kedvenc viccemben az „egyszeri ember”:

Hogyan fogadd a kritikát?

Van egy oldal, amelynek napi bejegyzéseivel indítom és fejezem be minden napomat. Rendhagyó módon most "idegen tollakkal ékeskedem": ebben a bejegyzésemben a tegnapelőtti, a tegnapi és a mai bejegyzésük rövidített változatát hoztam nektek:

Hogyan fogadd a kritikát?

  

A bírálat jobb emberré formálhat, ha a következő három dolgot teszed:

Gyermeki őszinteség

Mikor múlt héten nagyszüleimhez utaztam, a vasútállomáson összefutottam egyik rokonunkkal, aki a kisóvódás csoportjával volt kint vonatokat nézni. Miközben pár szót váltottunk, az egyik kislány hozzám fordult és kedvesen megjegyezte:

„Milyen szép a szád!”

Se többet, se kevesebbet.

Hogy ez milyen jól esett! :) Annyira, hogy elhatároztam, visszamegyek gyereknek – legalábbis a pozitív őszinteségben. És mindenki mást is erre buzdítok!

Vakok vagy gyengénlátók vagyunk?

Facebook olvasóim már tudják, hogy pénteken és szombaton egyik kedves barátnőm és társai tréning vizsgáján vettem részt, mint alany. Úgy tudtam, konfliktuskezelés lesz a téma, de az csak az egyik rész volt, ezen kívül kommunikáció, esélyegyenlőség, és bizalom témakörben is sok érdekes szituációs játékot játszottunk, új ismereteket, élményeket szereztünk.

Fantasztikusan jól éreztem magam és rengeteg olyan ismeretet, benyomást, élményt hoztam, amelyet szeretnék veletek is megosztani lassanként, itt a blogban.

Még egyetemista koromban vettem részt egy hasonló két napos tréningen, ahol először találkoztam azzal a feladattal, amikor párban dolgozva az egyik vezeti a csukott szemű másikat úgy 5 percig, majd cserélnek. A bizalomról szól ez a kis gyakorlat.
 

Azóta sok-sok hasonlót csináltam – ezt is a táncórákon, a tánccsapatban, tánc közben. Hol a fiú, hol a lány szeme volt csukva. Imádtam! Annyira élveztem teljességgel rábízni magam a másikra. Sokat tanultam ezekből a gyakorlatokból, nem is annyira a bizalomról, mint inkább a követésről a táncban. A fiúk sokszor mondták egy-egy buliban, hogy azt érzik, kiolvasom a szemükből a következő figurát. Azt hiszem, így is volt.:) De ezt a képességemet veszítettem el, amikor csukva volt a szemem. Így nem indultam egy töredékpillanattal sem előbb, mint ahogy ők jelt adtak a kezükkel. De mennyire más élményt adott csukott szemmel a tánc! Pár ujj érintéséből tudni, hogy merre indulj, mit lépj, vagy épp mikor állj bele egy mozdulatba. Rábízni magad totálisan a másikra.

Szó=szó?

Előző bejegyzésemben említettem, hogy mióta coacholok, különösen feltűnt, hogy mennyiszer nem ugyanazt értjük szavakon.

Mondok egy példát. Egyik ügyfelem az első beszélgetésünk elején közölte, hogy szeretne strukturáltabb lenni. Én még eléggé kezdő coach voltam, még nem tudatosult bennem, hogy hiába értem én a szót magát, nem biztos, hogy ugyanarra gondolunk alatta, ezért nem kértem, hogy fejtse ki, mit ért ezalatt. De aztán, ahogy beszélgettünk tovább, kezdtem egyre jobban megismerni, kialakult az az érzésem, hogy nála strukturáltabb embert nem is ismerek. Mit szeretne akkor megtanulni?

Amint felmerült ez a gyanúm, kértem tőle egyfajta definíciót. Bevallom, az eredmény még engem is meglepett. Miközben próbálta megmagyarázni a szó jelentését, ő maga jött rá arra, hogy amit el szeretne érni strukturáltság címszó alatt, az tulajdonképpen vagy lehetetlen vagy megkerülhetetlen. Mennyire másról beszélgettünk azután, mint addig!

Olyannyira nagy meglepetés volt nekem is ez a példa, hogy hiába fordul elő hasonló eset szinte minden coaching beszélgetésben, azok már nem voltak rám ekkora hatással – csak a beszélgetőpartneremre. Mert azóta automatikusan magyarázatot kérek. :)

Sokszor alapszavakon, egyszerű mondatokon is mást és mást értünk, ahányan vagyunk!

De honnan lehet észrevenni…

Legyél magyar-magyar tolmács!

Van egy már-már legenda, ami időről-időre előkerül a társaságban. 2006-ban 2 nagyon kedves barátommal nyaraltam együtt. Mindannyian a korábban már itt, a blogban is említett Bohém Boogie formációs tánccsapat tagjai voltunk, ők is jól ismerték egymást, jóban voltak, de azért én voltam az összekötő kapocs. Az volt az első közös nyaralásunk, de nagyon jól kijöttünk egymással, pedig voltak kalandjaink az út során.

Ezen a nyaraláson sokszor előléptem magyar-magyar tolmáccsá. Ebből lett mára „legenda”. Ugyanis egy idő után már röhögtünk, amikor ők ketten beszélgettek, próbálták megmagyarázni egymásnak, amit épp gondolnak, szinte vitatkoztak, mikor én közbeszóltam: „Szerintem ugyanazt mondjátok. Móni szerintem ezt úgy érti, hogy …, Peti pedig úgy, hogy…” Elmondtam tartalmilag ugyanazt, amit ők, csak más szavakkal, azaz fordítottam magyarról magyarra, mire ők mindketten helyeseltek, hogy „igen, tényleg így értettem” és rájöttek, hogy tényleg ugyanazt mondták.

Ezen a nyaraláson ez mindennapos volt és azóta is mindig felemlegetjük, valahányszor a táncos társaságban újra magyar-magyar tolmácskodok. Mert erre azóta is szükség van! Ugyan ha nem tenném, akkor sem lennének nagy viták, annál szelídebb a csapat, legfeljebb kellemetlen érzéseket hagyhatna a meg nem értettség. De ha van rá egyszerű ellenszer, miért ne használjuk? Nem igaz? :)

Mióta coacholok, különösen feltűnt, hogy mennyiszer nem ugyanazt értjük szavakon. Alapszavakon is! Néha szükségünk volna magyar-magyar tolmácsra a mindennapjainkban! Mennyi vitát, veszekedést, félreértést, fölösleges szócsatákat spórolhatnánk meg vele! Akarsz te is magyar-magyar tolmács lenni? Nem kell hozzá nyelviskolába járni, csak olvass tovább! :)

Sok munka = eredmény?

A 2013-as tanácsadói konferencián Fodor Valéria előadásában tette fel ugyanezt a kérdést, melyhez egy OECD kutatási eredményt is mellékelt:

Amint látszik, az országonkénti éves munkaórák mennyisége nem függ össze az országok teljesítményével. (Bár a GDP-t sokszor az országok jóllétének mutatójaként emlegetik, a teljesítményt méri – még ha nem is pontosan, – hiszen az a végső felhasználásra szánt termékek és szolgáltatások összességének értéke.)

Országok szintjén tehát egyértelműen kimutatható, hogy a sok munka NEM egyenlő az eredménnyel. És mivel az országok eredménye sok-sok egyéni eredményből tevődik össze, nagy általánosságban elmondható ez az egyéni teljesítményekre is. Egyetértesz?