Rólam mondták

"Ami tetszik abban, amit és ahogy csinálsz, hogy soha nem kérdőjelezed meg azt (vagy én nem tapasztaltam ilyet eddig), hogy az, amire valaki vágyik, amit célul tűzött ki, az "jogos-e". Ezt azért emelem ki, mert ezzel volt már egy negatív tapasztalatom."
Hidvéginé Dr Török Mária

2017. július 7., péntek

Hogyan találj megoldást magadnak?

Tópart, kastély, vár, napfény, kellemes szellő, nyugalom, szabadság, csiripelő madarak, sétáló, nyugodt emberek.

Ezért szeretek én olyan nagyon Tatán élni! :) Amikor valami kreatív feladatot szeretnék megoldani (pl. írni, ötletelni), gyakran kisétálok a tópartra, leülök egy padra a víz mellett a jegyzetfüzetemmel, hogy még a környezet is inspiráljon és a madárcsicsergés közepette alkossak.

Pár hete is így tettem, amikor valami hiba csúszott a gépezetbe. :(

Kora délután volt, még alig voltak a parton, az összes pad üres volt, a nap égetett. Elsétáltam 'hát az első árnyékos ülőalkalmatosságig. Alig 10 perce lehettem ott, amikor megérkezett a nap elé egy nagyobb felhő és vele egy hölgy. Nem volt elég, hogy megzavarta elmélyülésemet, még többet akart:

- Elnézést, leülhetnék ide? - kérdezte.

Értetlenül néztem körbe: Az összes pad üres körülöttünk, miért pont ez kell neki?

Habozásomat látva egy rövid magyarázattal is előállt:
innen látni jól a malmot, azt szeretné lefesteni.



Ehhez nemcsak padtársammá kellett fogadnom, de még arrébb is kellett ülnöm a padon - oda, ahol az előbb, a felhő előtt, még odasütött a nap.

Hiába értettem, és ismertem el kedves hobbiját, erősen dolgozott bennem az érzés: és vajon mennyivel ér kevesebbet az én célom: hogy nyugalomban és árnyékban alkothassak én is - a festővászon helyett a jegyzettömbömben?

Kattogtak a kerekek az agyamban erősen, hogy erre most mit mondjak.

Végül - nem túl vidáman, sem nem túl kedvesen - ezt válaszoltam:

- Azért ültem ide, mert ez árnyékos.

Elkezdett győzködni, hogy de hát most felhő van, és hogy úgy megy a nap, hogy mindjárt nem süt oda.

Belementem, arrébb ültem. Amolyan jó szokás szerint elkezdte hangosan kommenálni, hogy mit csinál:
"csak kiteszem ide, aztán felállítom az állványt"

Jobbnak láttam nem is reagálni. Igyekeztem a kis közjáték után újra a jegyzeteimre koncentrálni. Megértette a célzást, nem szólt többet. Mondanom sem kell, beletelt egy kis időbe, mire újra elkaptam a fonalat.

És ekkor megérkezett a barátnője:

- Sikerült témát találnod? - kérdezte már messziről.

Hát be kell valljam, felment bennem a pumpa. Vettem egy mély levegőt, felálltam és egy kurta "viszlát"-tal otthagytam őket. Büszke voltam magamra, hogy megálltam, hogy bármit is szóljak, mert azt biztosan nem sikerült volna szeretetteljes hangnemben előadnom. De semmi másra nem lehettem büszke. Szavak nélkül is áradt belőlem az elégedetlenség, sem tudatosnak, sem érzelemmentesnek nem mondhattam magam. Csak azért nem indítottam (folytattam?) a játszmázást, mert inkább otthagytam őket. Hogy indulataimat levezessem, mikor már kellő távolságban voltam tőlük, kicsit összegörnyedtem, majd az ég felé emeltem a tekintetem, hogy "de hát miért?". Hátranéztem, még látták...

Aztán egy kicsit lehiggadtam és elgondolkoztam, hogy hol hibáztam.


Mit kellett volna másképp tennem?

Arra jutottam, hogy nem csak az árnyékról kellett volna beszélnem, hanem minden más igényemről is, ami miatt zavart az, hogy megszólított és "kitúrt a helyemről". Arról is, hogy elvonulni jöttem, kell a csend is, nem csak az árnyék. Hogy én is alkotok, csak nem ecsettel. Hogy ehhez nekem is vannak igényeim - nem az, hogy lássam a malmot, hanem az, hogy ne lássak senkit. Mert ha ezt tudja, akkor hivatkozhattam volna rá, amikor megérkezett a barátnője. Vagy legalább értette volna, hogy mi bajom, ha ugyanígy szó nélkül otthagyom őket.

Nem vigasztalt a felismerésem, mert túl gyakran fordul elő velem, hogy a jó válasz csak jóval később jut eszembe. A mai napig zavart ez a kis jelenet, bármikor csak eszembe jutott, amikor kisétáltam a tópartra.


Ma viszont eszembe jutott a megoldás!

Az elmúlt napokban fáradtabb voltam a szokásosnál, és ezért feszültebb is. Több hasonló szituációban volt részem, ezért újra elemezni kezdtem magam:

  • Mi is a bajom igazán?
  • És ami még fontosabb: mi az az igényem, ami nem teljesül, amikor felhúzom magam?
  • Ha ez a bajom és ez az igényem, akkor mi lehet a megoldás?
Kattogtak a kerekek az agyamban, és ma végre beugrott: amikor azt érzem, hogy nem akarom megtenni, amit várnak tőlem, akkor válogassak az alábbi válaszokból - vagy vessem be akár mindet:

  • Ezt átgondolhatom?
  • Hadd gondoljam át, egy pillanat!
  • Mi az pontosan, amit vár tőlem?

Ez az én megoldásom hasonló esetekre. Biztos vagyok benne, hogy nem fog a következő néhány hasonló szituációban mindig eszembe jutni. De ha odafigyelek rá, akkor előbb-utóbb nem csak utólag, hanem időben is beugrik, aztán egyre természetesebben vetem be, mígnem végül rutinná válik.



Szeretnéd te is megváltoztatni valamely szokásodat, gyakori reakciódat?

Nem biztos, hogy a te megoldásod is ez, még akkor sem, ha a reakcióid és/vagy a helyzet hasonló az enyémhez. Szóval ne (csak) a válaszmondataimat vidd magaddal.

Hanem vidd magaddal a módszert, amivel megtalálhatod a te saját, működő megoldásod:

Gondold át, hogy:
  • Mi is a bajod igazán?
  • Mi az az igényed, ami nem teljesül, amikor úgy viselkedsz, ahogy nem szeretnél?
  • Ha ez a bajod és ez az igényed, akkor mi lehet számodra a kézenfekvő megoldás?
Majd gyakorolj, gyakorolj, gyakorolj, hogy rutinná váljon az, amit most még csak felismertél.



Nem a saját viselkedésed zavar, hanem a párodé / gyermekedé / munkatársadé?

Akkor azt gondold át, hogy:
  • Neki mi a baja igazán?
  • Neki mi az az igénye, ami nem teljesül, amikor úgy viselkedik, amit nem szeretsz?
  • Ha neki ez a baja és ez az igénye, akkor TE mit tehetsz másképp, hogy megoldd a helyzetet? (Pl.: Kérdezd meg kedvesen, együttérzően is, hogy mi bántja, mire lenne szüksége, és miben segíthetsz neki. Meglásd, csodákra képes ez a pár kérdés!) Ne őt akard megváltoztatni, változz te, mert arra neked van csak igazán hatásod. ;)
Majd gyakorolj, gyakorolj, gyakorolj, hogy rutinná váljon az, amit most még csak felismertél.

Sok sikert!





Arról, hogy hogyan tanulunk meg egy új szokást, ITT olvashatsz bővebben.

Saját fotók



Széles Anikó
coach, a szellemi edző

Aki működésbe hozza a belső iránytűdet

Hívj, írj, kérdezz, vagy csatlakozz Facebook oldalamhoz:
+36-20-421-1371
aniko.szeles kukac iranytucoaching pont hu
www.facebook.com/IranytuCoaching
www.iranytucoaching.hu